HTC Desire C - C osztály?
Azok számára, akik a ma már őstörténetnek számító 2010 eleje táján is követték az Android történetét a Desire név valami egészen kiemelkedőt jelent: a Nexus One ikertestvére mind képességei, mind a formatervezés tekintetében sokáig minden vitán felül a csúcsot képviselte, és ez volt az a készülék, amivel a HTC egyértelműen beírta magát a legnagyobb gyártókat felsoroló, nem túl vaskos könyvbe. A tajvani cég nem is nagyon kérette magát, és sorban adogatta ki az egyre nagyobb tudású utódokat: a fizikai qwerty billentyűtes Desire Z-t, a korában hatalmasnak számító 4,3 hüvelykes Desire HD-t, a gyorsított Desire S-t, és nem is olyan régen a még tovább gyorsított Desire X-et (erről is hamarosan olvashattok tesztet). Na, ebbe a sorozatba nem lehet sehogy sem beilleszteni az alsókategóriás Desire C-t, nem is csoda, ha többen a szépen csengő brand elárulásának érezték az új készülék névadását. Pedig - hogy kicsit előreugorjak - egyáltalán nem rossz ez a telefon, de az világos, hogy nem egy liga a zászlóshajónak szánt kütyükkel.
Külcsín
Ha a készülék célközönségét róbáljuk belőni, nincs túl egyszerű dolgunk: az az egy biztos, hogy az árra érzékeny, kehesebb pénztárcájú rétegek között kell keresgélni (vagy azon megtévedt lelkek között, akik azt hiszik, hogy első okostelefonnak megteszi majd egy kicsi, olcsó is - közülük sokan hamar kinövik majd a készüléket, amikor rákaptak az okostelefonos életformára). A külső alapján (főleg a széles körben elterjedt piros változatot nézve) fiatalos, akár csajos telefonnak is gondolhatnánk - bár a facebook-generáció valószínűleg értékelte volna, ha kap egy autofókuszos kamerát is a kütyü a sok kacsaszájhoz.
Mindent összevetve a C nagyon pofás kis masina, az összeszerelésben hibátlanul hozza a megszokott HTC minőséget, jó a kézbe venni. A levehető hátlap gumiszerű borítást kapott, így nem csúszik ki könnyen a kézből. Külön poén, hogy a piros verzió a stílus jegyében a hátlap alatt belülről is piros színt kapott, az akksiig bezárólag. Az ember már-már el akar menni keresni egy piros microSD kártyát, hogy ne rombolja az összhatást.
A kijelző 3.5 hüvelykes, 4:3-as képátlójú TFT 320x480-as felbontással - korrekt, jó képet ad, de nem egy világmegváltó minőség. A kapacitív vezérlőgombok elrendezése a One széria úta rögzült HTC-stílust mutatja. Menü gomb az ICS irányelveknek megfelelően nincsen, viszont a “legutóbbi alkalmazások” gomb hosszas lenyomásával kiváltható.
Belbecs
A hardver papíron nem a legerősebb: a C lelkét egy 600 MHz-es processzor adja, ami bizony nem egy atomerőmű. Ennek ellenére a készülék alaphasználatban derekasan teljesít, és ha elfogadjuk a kicsit megfontolt alaptempóját, azt tapasztalhatjuk, hogy normál üzemben minden feladatot szépen, fennakadás nélkül elvégez - pl. a legutóbbi alkalmazások listája is mindig pikk-pakk felugrott. A teljesítményre biztosan komoly hatással van a fél gigás RAM is, ez ebben a kategóriában mindenképpen pozitívum. Azt írtam, “normál üzemben”, azaz ha valami processzorigényeseb dologra vágyunk, már jobb, ha felkészülünk a fennakadásokra. Az Angry Birds Rio például már durván beszaggatott - szóval a C nem egy játékgép, elég kiszámíthatatlan volt, hogy mi, milyen teljesítménnyel fog futni (Ugyanekkor nagyravágyó is: a Playen pl. a Shadowgun is simán jelzi, hogy elfut a kis piroson - valahogy kétlem, hogy gördülékenyen menne a játék).
Pozitívum, ahogy a legtöbb alsókategóriás telefon esetében, hogy az akkuigény nincs csúcsra járatva, így másfél-két napot simán eldöcöghetünk a készülékkel.
Szoftver
A rendszer megjelenésekor még nagyon frissnek számított, de tekintve, hogy az alsó kategóriát ma is a 2.3-as készülékek uralják, az ICS és a rajta dolgozó Sense 4 még mindig nagyon jó vételnek számít. Arról sajnos semmi hír, hogy valaha lesz-e Jelly Bean frissítés, de én nem reménykednék túlzottan - úgy tűnik a tajvani gyártó csak az erősebb gépeinek potyogtat a zseléből.
A Sense hozza a maga szokásos extráit - T9 tárcsázás, cserélhető témák, remek widgetek, sokfunkciós feloldóképernyű, de érződik, hogy kezd lemaradni. Alap ICS után a Sense 4 régivágású értesítési ikonjai ormótlannak tűnnek, és a más rendszerekből érkező felhasználóknak nehéz megszokni a régebbi Sense verziók örökségeként megmaradt dolgokat, megoldásokat (háttérkép cseréjéhez pl. egy alkalmazást kell megnyitni, a képernyő hosszú böködésével semmire nem megyünk). Egy régebbi HTC készülék után nyilván otthonosan mozog a felhasználó a rendszerben, de bevallom, hogy én abba a csopotba tartozom, akinek a) még soha nem volt HTC telefonja és b) ebből kifolyóag hülyét kap a Sense-től. Plusz fekete pont a feloldóanimáció: a képbe behúzott karika megő és beteríti az egész kijelzőt, ami nagyon fílinges, csak eközben minden egyes pixele öklömnyire növekszik, mint a Wolfenstein 3D-ben. Nem szép.
Voltak gondjaim a rendszer “intuitív” jellegével is - elsőre pl egyszerűen nem voltam képes felvenni a telefont: egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy a karikát, az ikonokat huzigáljam, vagy esetleg fekete kakast áldozzak a kijelzőnek? Ez nyilván múló probléma lett volna, ha huzamosabb ideig használom a telefont, de az első benyomás, mint tudjuk, tartós.
A gyári böngésző, bár jól működik, mai szemmel nézve elég fakerekes: nem tud több ablakot kezelni, és eszméletlen rosszul gazdálkodik a képernyővel: unos-untalan feldobja a szükségtelenül vaskosra tervezett címsávot és az alsó soron helyet kapott bumfordi kapcsolósort, ezek fektetett tartásban pontosan a kép 40%-át takarják ki, ami elég zavaró.
Persze az Android egyik szépsége, hogy az ilyen problémákat nagyon egyszerű orvosolni, a böngésző és a billentyűzet értelemszerűen tetszés szerint lecserélhető (apropó: a Sense billentyűzet, amit a telefonnal kaptam csak qwerty elrendezést ismert a magyaros qwertz helyett, de ez lehet, hogy a tesztszoftver hibája volt, nem hiszem, hogy így kerülne a boltokba.)
Beats
Nem tudtam eldönteni, hogy a szoftver vagy a hardver kategóriába tegyem inkább a Beats Audiót - lévén mindkettőhöz kapcsolódik (sőt, a piros Beats-pecsét miatt még a külsőbe is beleszól). A Beats hangrendszer a HTC nagy büszkesége, ha hinni lehet a híreknek, maga a hangkimenet is nagyobb kapacitással nyomja a csürdöngölőst, és a készülékkel csomagolt (amúgy nagyon kellemes tudású) zenelejátszó alkalmazás is a szokásosnál ügyesebben keveri a hangot - a Beats Audio ki-bekapcsolható extraként jelenik meg zenehallgatás közben.
A C-vel adott fülhallgató viszont mindebből nem sokat fog mutatni, ugyanis elég egyszerű szerzet - pici, vacak, filléres füles. Az én füleimben a gomb alakú fülhallgatók konkrétan nem is bírnak bennmaradni, az agybadugós típusú Samsung fülesemmel pedig egyszerűen nem volt hajlandó együttműködni a tajvani díva, így keserves órákat szerzett a videózás és zenehallgatás közben. Tesztként kipróbáltam egy komolyabb, párnázott fülessel is - így már kifejezetten szép, telt hangzást kaptam - bár nem bírtam érdemi különbséget felfedezni a kontroll csoport Galaxy S-hez képest (igaz, egyrészt nem vagyok túl vájtfülű, másrészt abban meg a Voodoo Sound dolgozott :-) ).
Kamera
A kamera szoftvere jó, tud effekteket is. Ezzel kábé minden jót elmondtam róla, a Desire C kamerája ugyanis leginkább az alibi kategóriába tartozik. Autofókusz és vaku híján hiába az 5 megapixel, a képeink többsége borzalmas lesz. Videót ugyan 30 FPS-sel rögzít a telefon, de csak 640x480-as felbontásban - nem ezt fogjuk előkapni a horvát tengerparton, hogy a nyári élményeket beégessük az örökkévalóságba. Erre nem is vesztegetnék több szót. (Ja, előlapi kamera nincs is.)
Összegzés
Nehéz egyszerűen értékelni ezt a készüléket, ugyanis egyfelől semmiképpen nem nevezhetjük kiváló vételnek - ahhoz túl sok kompromisszumot kíván a vásárlótól, másfelől viszont a remek összeszerelés, a tetszetős külső, a friss rendszer (a Sense, ami sokaknak pluszpont) mégis kiemeli az alsó kategóriából. A teljesítmény tekintetében leszögezhetjük, hogy az alapfelhasználásban (magyarán, ha nem akarunk játszani) remekül teljesít. Kispénzű audiofílek számára még vonzó lehet a Beats-pecsét is (ők már nyilván rendelkeznek egy használható fülhallgatóval is, amit a telefonba dughatnak.)
Egy dolog van, ami megtorpanásra késztethet - ez az ára. A Desire C jelenleg GSM boltokban 42 és 55 ezer között mozog - ezzel gyakorlatilag egy ligában jár a Sony Xperia U-val és a Galaxy Ace-szel, amik magasan verik (még az Ace kora ellenére is) az alsó mezőnyben pedig kicsivel olcsóbban kaphatunk egy Xperia Tipót vagy akár egy Wildfire S-t is, amik minimum ugyanezt az élményt hozzák. Akciósan, vagy valami jó csomagban viszont megérheti az árát - és ha már piros Ferrarink nem lehet, egy piros HTC még feldobhatja a napot.
A készüléket a HTC Magyarország bocsátotta rendelkezésünkre!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Gera 2012.11.24. 12:30:57
decoati 2012.11.24. 13:03:49
Hrobert · http://androlib.blog.hu 2012.11.24. 13:45:57
viszont a kijelentésed az a része gyanítom hogy sajnos igaz, hogy a kikapcsolás rontja az általános minőséget, de ezt nehéz úgy megítélni, hogy csak kétállású az "equalizer"
decoati 2012.11.24. 14:30:00
Az SGS-ről tudjuk hogy 2.5 éves, és a benne lévő Wolfson chipnek köszönhetően audio szempontból messze a legjobb ár/érték arányú androidos teló (annak ellenére hogy a stereo crosstalk gyengesége valszeg tervezési hiba/igénytelenség a Samu részéről, miképp az SGS3-ban is, lásd: idevágó Texas Instruments ajánlások, valamint iPhone). Supercurio mester tevékenysége itt arról szól, hogy a chip Samu által nem kezelt regiszterszintű beállításait helyre teszi, valamint kap egy új rendszerórát, ami az alap Linux kernel magas latency-je miatt rá is fér. Ennek eredményeképpen kapunk egy kellemesen pontos és egyenletes hangzást, ami pusztán attól jó, hogy nincs elcseszve. Mindenesetre referenciának tökéletes.
Továbbá: nevesebb audio gyártóktól ismerünk megoldásokat a hangkép "fotosoppolására", pl. a Sony (pl. Crystal Clear) és a Panasonic nagy májerek ebben. Ezek valós értéke minimum hm... elgondolkodtató.
Ezekből kifolyólag három megoldást látok a Beats-re:
1., Fogtak egy kellően jó hangchipet, és megvásárolták vmelyik nagy múltú cég hangfotosopp megoldását. Ez esetben a Beats egy műmájer hülyegyerekeknek való marketing bullshit, hogy legyen mivel rajolni. Ezt én spec. nem hiszem, mivel a Beats kapcsán sem a Sony, sem a Dolby Digital, sem a Fraunhofer intézet neve nem merült fel.
2., Fogtak egy eléggé pocsék és olcsó hangchipet, vettek hozzá egy hangfotosoppot, ami így látszólag képes felhúzni a hangminőséget normális szintre. Ez esetben a Beats egy szánalmas pótcselekvés.
3., Fogtak egy kellően jó hangchipet, és írtak hozzá egy modult, ami a Beats kikapcsolt állapotában elcseszi a hangképet. Ez esetben a Beats egy mocskos nagy átverés.
Ugyanis én még a gsmarena-n sem láttam olyan diagramot, ami egy Beats-es teló átvitelét elemezné be-kikapcsolt Beats-nél, pedig evidens lenne. Valszeg nem merik megcsinálni, vagy valamelyik jedi a HTC-től bevetett valami olcsó elmetrükköt.
Nekem semmi bajom a HTC-vel, nekem a jelenséggel van bajom.
Hrobert · http://androlib.blog.hu 2012.11.24. 14:42:23
Amúgy ha te ennyire vágod ezeket a dolgokat írhatnál egy-két posztot a témában, a hozzám hasonló laikusok okulására.
