Androlib blog. Bipp!

Ahogy ígértük, újabb filmes játékkal kedveskedünk Nektek így a decemberi rohanásban. Ebben a játékban a Samsara című film díszbemutatójára nyerhettek 5 darab páros belépőt,  ami 2012. december 17-én, 19 órát kerül vetítésre Budapest egyik mozijában. A kérdés a poszt végén található, a helyes választ a Facebook oldalunkra várjuk, Facebook üzenetben. Az első 5 nyer, úgyhogy siessetek! :) A nyertesek már meg is vannak, gratulálunk nekik! :)

 

SZINOPSZIS

Készülj fel egy páratlan érzéki élményre! A Samsara - A lét nagy körforgása újra összehozza Ron Fricke és Mark Magidson filmkészítőket, akiknek a Baraka és Chronos díjnyertes filmjeik egy teljesen új vizuális és zenei művészetet juttattak el a filmszínházakba.

Samsara egy szanszkrit szó, aminek a jelentése: „A lét nagy körforgása”. Ebből indulnak ki a filmkészítők a megfoghatatlan kapcsolat keresésére, amely végigkísér minket az életünkön.

 

 

 

 

 

Öt éven át, öt kontinens huszonöt országában vették fel a jeleneteket 70mm-es filmszalagra. A Samsara szent földek, katasztrófasújtott zónák, ipari komplexumok és természeti csodák sokszínű világába kalauzol el minket. A Samsara dialógusok és szövegek nélkül átformálja az elvárásainkat egy hagyományos dokumentumfilmtől. Átformálja az értelmezéseinket, lélegzetelállító képekkel és páratlan dallamokkal lopja be a modernt az ősi világba. A Samsara felfedezi a világunk csodáit, az evilágitól kezdve a földönkívüliig, elmélyül az ember lelkének és élményeinek kifürkészhetetlen mélységébe és megvilágítja a kapcsolatot az emberiség és a természet többi része között.

Interjú Ron Fricke-kel (rendező, operatőr, vágó, társíró) és Mark Magidsonnal (producer, vágó, társíró)

 

**Ez két különböző telefonos interjú összefoglalása, melyet Eric Hynes készített; Ron Fricke-et Thaiföldön, míg Mark Magidsont Los Angelesben sikerült elérni.

 

Reménykedett abban, hogy egyszer majd ott folytatja, ahol a Barakát abbahagyta?

 

Ron Fricke: Abszolút, ám kellett egy kis idő a Baraka és a második film között.

Mark Magidson: Nem terveztem. A Baraka után nem az járt a fejemben, hogy: „Alig várom, hogy elkészíthessem a következőt.” Kiürültnek, de mégis teljesnek éreztem magam. Olyan érzés fogja el az embert, hogy soha többet nem fog ilyet csinálni és kell egy kis idő, mire újra feltöltődik. Három év alatt huszonnégy országban jártunk – őrült sokat utaztunk. A Chronost 1985-ben csináltam Ronnal. Az egy harmincöt perces film volt, melyet nyolc országban forgattunk és már az is óriási megpróbáltatás volt. Ezek a filmek nagyon elszívják az életerődet, az energiádat és sok időnek kell eltelnie, hogy újra nekiláss egy újabbnak – legalábbis az én esetemben. Nagyon megpróbáltató fenntartani a normális élet és kapcsolatok látszatát. Most már édesapa vagyok. Nagy kihívás ilyen hosszú filmeket vállalni. A Samsara még a korábbiaknál is több időt emésztett fel – majdnem öt évet. Szóval, helyet kell találnod neki az életedben. Az egész élet döntésekről szól, ez is egy ilyen döntés volt. Tudom, hogy Ron meg akarta csinálni. Sok mindent éltem át a Baraka és a Samsara között, és csak akkor tudtam elkötelezni magam.

Ron Fricke: Visszajöttem Markhoz és mondtam neki, hogy itt az idő leporolni az útlevelét és útnak indulni. Kapható volt a dologra. Készen állt egy újabb, irodán kívüli kalandra.

 

Mi motiválja abban, hogy ilyen rendkívül igényes, technikailag és földrajzilag összetett, néma, szélesvásznú filmeket csináljon?

 

Ron Fricke: Emlékszem, hogy kisgyerekként mindig egy templomként tekintettem a mozira. Csak néztem a szélesvásznú filmeket, de nem tudtam, miről szólnak, viszont a látványviláguk roppant módon megindított. Ráébresztettek, hogy miközben a nézők ülnek a sötétben, teljesen védtelenné válnak az érzelmeik, és ez tökéletes alkalom arra, hogy a személyiségüktől függetlenül megszólítsuk a belső énjüket. Ez valóban sikerült a 2001: Űrodüsszeiával. Egyetemistaként rendkívül megérintett és azt hiszem, azóta sem hevertem ki. Lenyűgöző, hogy csupán egy hatalmas vászonnal, szavak nélkül ilyen rendkívülit lehet alkotni. Teljesen beleszerelmesedtem és a Koyaanisqatsi – Kizökkent világgal [1982] egy úgynevezett vezetett meditáció fogott el. A szent és bizonytalan vonzott. Sokan önelkényeztetésként tekintenek rá, de szerintem, ha óvatosan csinálja az ember, egy megindító élmény lehet, ami nem szentimentális vagy túlságosan leereszkedő. Markot is magával ragadta. Ő átérzi az egész folyamatot. Csinálhatott volna tömegfilmeket is, de ez egy olyan művészet, ami nagyon megihlette. Mélyen egyedi és jelentőségteljes dolgot akart alkotni.

Mark Magidson: Imádom, hogy a filmek nagyon különleges módon közvetítenek nyelvet és nemzetiségeket, mindössze képekkel és zenével, ami nem szorul fordításra. Elég érzelgősnek hangozhat, de úgy gondolom, hogy egy bizonyos szinten elmélyült kapcsolatot akarunk érezni egymással szemben és meg akarjuk ízlelni az életet ezeken az akadályokon túl.

 

 

 

Milyenek voltak a kezdeti megbeszéléseik? Felvázoltak egy tervet, hogy mit szeretnének elérni és hogy hova szeretnének eljutni? Miben közelítették meg máshogy a Samsarát, mint a Barakát?

 

Ron Fricke: A Samsara esetében rendelkeztünk egy forgatókönyvvel. Volt kezdete, közepe és vége, és tudtuk, hogy el akarunk jutni bizonyos helyekre. Egy vezetett meditáció volt a születés, halál, újjászületés körforgásában. Mondhatni, az ár formálta ilyenné.

Mark Magidson: A Barakához egy egészen alapos írott anyagunk volt, de nagyon sokban eltértünk tőle. Ilyen tapasztalattal a hátunk mögött nyugodtsággal töltött el minket, hogy meg tudunk alkotni egy filmet, ami összeáll ezekből az alapanyagból. Az efajta filmkészítésnél az élethű ábrázolás segít a film elkészítésében, nem pedig az, amit leírtál. Látványilag azok a dolgok működnek a legjobban, amiket nem lehet előre tervezni a vágás során. Ez a legérdekesebb és a legkifizetődőbb számomra. Így megkapjuk az állandóság hiányát, lényegében a Samsara cím is ezt jelenti. 2006-ban kezdtünk el róla beszélni és 2007-ben indult meg a forgatás.

Ron Fricke: Tudtuk, hogy mivel állunk szemben, illetve hogy miről fog szólni. Tulajdonképpen sokkal nyugodtabbak és nyitottabbak voltunk. A Baraka esetében inkább egy félelemérzet kerített hatalmába minket, hogy: „Megőrültél? Csak úgy belekezdünk egy némafilmbe igazi forgatókönyv nélkül? És ki is fogjuk adni?” Ennél a filmnél ezek az aggályok elmúltak és az összes energia a képi világra koncentrálódhatott.

Mark Magidson: Sokszor van, hogy megtalálsz dolgokat, amiket nem terveztél. Kint vagy a terepen, elmész a helyszínekre, ahol meg akarsz örökíteni valamit. Valamikor sikerül, valamikor nem. A portrék rendkívül csalókák, ezek a legerőteljesebb felvételek a filmben. Ezt Ron nagyon érzi. Nem lehet azt csinálni, hogy azt mondja az ember: „Kimegyek és forgatok egy szép portrét.” Ez nem így működik. Ezek a pillanatok akkor valósulnak meg, ha elmélyülsz a környezetben. Egyfolytában ezt kell keresni. Nem mindig jön össze, viszont amikor összejön, akkor nem számítasz rá. Ez a képbegyűjtés folyamata.

 

Újra nagyformátumú kamerával dolgozott. Manapság minden digitális, hogyhogy mégis erre a döntésre jutott?

 

Ron Fricke: Markkal elgondolkoztunk rajta, hogy átállunk HD-re, de öt évvel ezelőtt, amikor elkezdtük, a kamerák még nem voltak annyira fejlettek.

Mark Magidson: Amikor nekiláttunk a Samsarának, a digitális filmipar elfogadott szabványa a 2K volt, amit manapság már senki nem használ. Most jönnek a Red kamerák és a 8K-s Sony kamera. A digitális világ folyamatosan fejlődik. Ha már elmegy az ember ezekre a nehezen megközelíthető helyekre, akkor nem akar olyan formátumú anyagot visszahozni, ami elavult. Ez a probléma a digitális világgal – mindig jön egy jobb iPhone vagy digitális kamera. Olyan rendszerre volt szükségünk, ami időtálló képet rögzít. 70 mm-es kamerarendszert használtunk, ami már körülbelül 50 éve létezik és még mindig a legjobb minőségű képet adja vissza. Megvan az ára a filmszalagok és a felszerelés ide-oda hurcolásának. Ez manapság nehezebb, mint valaha, de energiával tölti fel az embert, ha ilyen formátumban forgat. Kimegy az ember és keresi a legmegmozgatóbb képeket a legjobb formátumban. Ez a képi világ valódi érzelmeket vált ki. Erről szól az egész.

Ron Fricke: Mivel nem használunk se főszereplőket, se történetvonalat, a kép a mi főszereplőnk. Ezért fontos, hogy rendkívül jó minőségű és részletdús legyen. Nagyon felemelő érzés ilyen kamerákkal filmszalagra forgatni. Tudja az ember, hogy amikor bekapcsolja a kamerát, még ha hangokat is ad ki, olyan anyagot kap, ami lassan idejétmúlt lehet, de amihez a digitális technika még nem ér fel.

 

Hogyan döntötték el, hogy milyen helyszínen, milyen képeket akarnak rögzíteni?

 

Mark Magidson: Nem akar az ember olyasvalamit újra felvenni, amit egy korábbi filmjében már megtett. A kihívás abban rejlik, hogy olyan helyszíneket találjunk, ami vizuálisan izgató és érdekes. Az embereknek nagy a vizuális igénye, főleg az internet korában, a YouTube és hasonló oldalaknak köszönhetően, és sokkal több bámulatos képanyag érhető el mindenki számára. Egy némafilm esetében szinte ezzel versenyzel. Olyan anyagot kell találnod, ami felér ehhez a szinthez. Rendkívül jó megérzésekre van szükséged, hogy eldöntsed, mi állja meg a helyét a képernyőn. Ránk, filmalkotókra a jelenkor van hatással. A Samsarához sokkal több felvétel készült, jóval több helyszínnel és vágással, mint a Barakához 20 évvel ezelőtt. Ez nagyban összefüggésben van a koncentrációképességünk időtartalmával. Ha úgy érzed, hogy eleget láttál valamiből, akkor váltasz egy másik dologra. Úgy érzed, hogy sokkal gyorsabban kell vágnod, és nem időzhetsz olyan sokáig. Ezáltal nagyon sok anyagot elégetsz a vágás során. Nagyon nehéz kijönni 96 percre és ez csak a vizuális része a dolognak. Természetesen az, hogy ez egy egésszé összeálljon, az már egy másik dolog. Ha csak képekkel és zenével szeretnél elmesélni egy történetet, akkor bámulatos képekkel kell dolgoznod.

Ron Fricke: Elmész helyekre és olyan dolgokat látsz, amit mások eddig nem. A bolygó dugig van ilyen helyekkel. Erre mindig rácsodálkozik az ember.

Mark Magidson: A képeket kategóriákra lehet bontani. Például vannak az organikus képek – olyan felvételek a természetről, amin nincs emberi hatás. Ilyenek a vízesések vagy homokdűnék. Vannak még gyári képek, élelmiszer-előállítási képsorok vagy imádkozó emberekről készült felvételek. Ezekre a helyszínekre tervezhetsz és a helyiekkel együttműködve hozzáférhetsz az anyagokhoz.

 

Hihetetlen módon, de valahogyan sikerült még a Barakánál is több országban forgatniuk.

 

Mark Magidson: 25 országban jártunk. Nem tudtuk biztosan, hogy 25 országba fogunk elmenni, de tudtuk, hogy 20 felett lesz majd a számuk. Lehetett volna 28 vagy 22 is. Ezt le kell bontani 95 percre és kijön egy szám – átlagban három és fél perc egy országban. Némelyikre több, némelyikre kevesebb jutott. A film minden egyes felvétele nagy munka eredménye. Vannak helyszínek, amiket csak pár másodpercre használtunk. Kétszer is elkirándultunk egy indián romhoz, Betatakinhoz, Arizonába. Oda is és vissza is két és fél órát gyalogoltunk, 40 fokban kellett cipelnünk a felszerelésünket. Az ott készített felvétel kb. 8 másodpercig látható a filmben. Ennyi. A film nagy részére ugyanez mondható el. Mindig új dolgokat kell látnia az embernek.

Ron Fricke: Amikor elmegyek egy helyszínre, egyszerűen átszellemülök, és egyből tudom, hogy hova rakjam a kamerát és hogy mit csináljak vele. Csak készítek egy-két felvételt. Nem azért vagyok ott, hogy leforgassak egy egész dokumentumfilmet a helyről, hanem azért, hogy megérezzem a valódi lényét. Tudom, hogy egy nagyobb tapéta része, amin más képek is szerepelnek. Ez jellemzi a megközelítésünket. Amint elérsz a helyszínre, átváltozol egy fotógépezetté. Csak akkor látod, ha ott vagy. Ha vakon készíted a felvételeket, akkor rengeteg unalmas dolgot is felveszel, ami nem illik bele a film egészébe.

Mark Magidson: A kezdetekben csak anyagot próbáltunk gyűjteni, de félúton azt mondod, hogy: „Jó, már van egy csomó ebből, kell egy kicsi abból is.” Mondhatni nagyobb változatosságra van szükségünk. Mindig tudod, hogy mi hiányzik és hogy milyen lehetőségeid vannak. Pont akkor jártunk Kínában, amikor a kommunista párt a 60. évfordulóját ünnepelte, szóval átélhettük a nagy katonai felvonulást. Direkt úgy terveztük, hogy láthassuk azt is a kínai üzemek mellett. Mindig a legtöbbet kell kihoznod ezekből az utakból.

 

 

Voltak olyan helyszínek, ahova nehezebb volt eljutni és ott forgatni, mint máshol?

 

Mark Magidson: Vannak a fizikailag nagy igénybevételt jelentő helyszínek és az engedélyt igénylő helyszínek. A világnak egy nagyon fejlett részén, mondjuk Tokióban, rendkívül nehéz engedélyt szerezni a filmezésre. Volt egy kör alakú medence, amit time-lapse-szel akartunk felvenni – ez pontos beállítást igényel és igen nagy munka. A parkok nem akarták, hogy közeli képek készüljenek, illetve hogy felismerhetőek legyenek a vendégek, meg hasonlók. Szóval, végig ott vannak veled, belenéznek a lencsékbe és ellenőrzik, hogy minden rendben van-e. Nem volt annyira vészes, de ez nem éppen az az eset, amikor kapsz egy ingyen jegyet, hogy majd ellazulj, miután végeztél. Aztán vannak a fizikailag nehezen megközelíthető helyszínek. Ilyen volt például Ladakh-ba, Indiába, ahol a kolostort és a homokfestést vettük fel. 3600 méter magasra kellett felmennünk, éppen rendkívül hideg időben – november vége fele. Dúlsz-fúlsz a magasság miatt. Nehéz itt ülni és arról panaszkodni, hogy milyen nehéz is volt a forgatás. Egy kiváltság volt ilyesvalamit vállalni. Nagyon szerencsésnek érzi magát az ember, amikor átéli ezeket a dolgokat, látja, hogy milyen sok ember él a világon.

Ron Fricke: Az összes helyszín egy kihívás volt. Rendkívül nehéz volt dolgozni a sertésüzemben, Kínában. Indonéziában pedig majdnem elgázosítottuk magunkat egy kénbányában. Nagyon fárasztó bőröndöket hurcolászni a reptereken. Egyszerre mindenből felveszünk egy kicsit, talán ezért volt nehéz egyes helyszíneken. Egyszerre csináljuk a time-lapse-et, a portrékat, a lassított felvételeket.

Mark Magidson: Izgalmas elmenni távoli vidékekre. Ladakh csodálatos hely volt. Elképesztően sokszínű: sivatag, őserdő, óceán, törzsi élet, illetve volt egy sivár homokdűne is, amiről egy csodálatos légi felvételt készítettünk. Abba az országba például nagyon szívesen visszamennék.

 

Volt olyan helyszín, ahova el akartak menni, ám valamilyen okból kifolyólag mégsem sikerült?

 

Mark Magidson: A nagy hal, ami elúszott, Észak-Korea volt. Bill Richardson írt egy levelet nekik, amiben bemutatott minket. New Yorkban és Kínában is két éven keresztül próbáltam segíteni az ügyüket, de mégsem kaptuk meg az engedélyt. Augusztusban tartanak egy óriási bemutatót egy stadionban, amiben 100 ezer ember szerepel. Ezt szerettük volna felvenni, de nem sajnos sikerült.

Ron Fricke: Dobott volna egy hátast tőle. Arirang a neve, olyan mintha Busby Berkeley bedrogozott volna.

 

Az emberek sokszor nagyon megnézik magukat.

 

Ron Fricke: Az eredeti elképzelés az volt, hogy lerántjuk Tutanhamon maszkját. Ő az örökkévalóságból néz téged. Mindannyiunkban bennünk van, így kapcsolódunk egymáshoz. Rendkívül élveztem a Himba törzses jelenetet az édesanyjával és a kisbabájával. Öregem, ő aztán megcsodált téged. Valamikor tényleg működik, függetlenül attól, hogy milyen kultúrából származik.

 

Elképesztő dolgokat csinálnak a Samsarában a time-lapse technológiával, utaznak a fizikai térben és az időben is. Hogyan változott a hozzáállása a time-lapse-hez az évek és a korábbi projektek során?

 

Mark Magidson: A Chronosnál kezdtünk el rögzíteni a kamera mozgását a time-lapse fotózás során, amit továbbvittünk a Barakába is. A Samsarában nem sok változott, de azért alkalmaztunk pár fejlesztést. Korábban tudtuk vízszintesen, függőlegesen állítani a képet, mozgatni a kamerát, ráközelíteni vele, de ennél a filmnél Rom előrukkolt egy ötlettel, amivel rátehetjük a kamerát egy könnyű, hordozható darura. Nagyon óvatosnak kellett lennünk, hisz szeles környezetben ez nem kivitelezhető, mert a kamer össze-vissza libeg. Beltérben tökéletes, egy új dimenziót nyitott meg előttünk. Az összes technológia a képi világ érzelmi hatását próbálja minél inkább kiemelni. Egy eszköz a célhoz, mint amikor nézel egy állóképet. Van a dolognak egy belső mondanivalója, mi pedig erre szeretnék rávilágítani.

Ron Fricke: A time-lapse egyszerűen nagyszerű. Átlagos képekből nem átlagos látványt állít elő. Mindenkinek ez kell. Már olyan régóta csinálom, hogy most már jobban tudom vezérelni és jobban meg is értem. Nem csak a növények kivirágzásáról és a felhők mozgásáról szól – amik amúgy gyönyörűek – hanem megpróbál egy folyamatot alkotni belőle, amiben érzékelheted az áramlást. Ez egy nagyon nehéz feladat. Egész napba vagy éjszakában telik egyetlen felvétel elkészítése. Utána összekapcsolni egy másikkal és ugyanazt az érzelmi világot létrehozni, sokkal nagyobb munka, mint a felvételek elkészítése. Rengeteg munka ahhoz, hogy aztán semmi se jöjjön össze belőle – néha ez is megesik.

 

Hogyan rendszerezték az agyagokat a különböző helyszínekről a 95 perces filmbe?

 

Mark Magidson: Másfél évbe telt a vágás. Meg kellett találnunk azt az áramlást és szerkezetet az anyagok közt. Ugyanannyira szól a képek és jelenetek összhangjának megtalálásáról, mint a megalkotásukról. Különböző részeket vágtunk, két különböző vágóasztalnál – én bizonyos részeken dolgoztam, Ron pedig a többin. Azt nézzük, hogy mi tűnik úgy, hogy mélységében is működni fog – a saját szívedben és elmédben. Ha számodra nem működik, akkor más számára sem fog. Annyira szól a lényeg felfedezéséről, mint az anyagok összegyűjtéséről. Kicsit furcsán hangozhat, de ez a folyamat.

Ron Fricke: Szerintem az első lépés egy film vágásánál, a gyűjtött képek összeállítása. Sodródsz a képek áradatával. Nem egy meghatározott sorrendben vágod össze őket. Ezt nem könnyű betartani. A képeknek mondaniuk kell valamit. Amikor összekapcsolód őket egymással olykor olyan dolgokat mondanak, amit nem szeretnél. Azt szeretnéd, hogy feltűnjenek, közöljék a mondanivalójukat, majd adják át a helyüket a következő képnek. Meghatározod a lényeget a belőlük áradó érzelemből – ez az elmélkedős rész.

Mark Magidson: A felvételek az építőkockák, aztán vannak a 2-3 perces képsorok – az ételfeldolgozás, a baromfifeldolgozó, az organikus képek. Hogyan alkotnak ezek a képsorok egy egészet? Több mód is van rá. Volt egy szerkezeti elem a homokfestésnél, amit már előre elgondoltunk és ezen a szerkezeten belül különböző sorrendben próbáltunk ki különböző képsorokat, és a végén kijött belőle valami. A Samsara elején látható képekkel találkozik az ember a végén is, de akkora már sokkal kifejlettebbek. Ezek történetpontok vagy szerkezeti elemek megegyeznek a többi filmbelivel. Nem teljes mértékben, de érezned kell, hogy a film elrepít egy utazásra, majd a végén úgy érzed, hogy az utazás véget ér. Ez valóban arra vezethető vissza, hogy olyan képekkel és képsorokkal alkottad meg a filmet, amelyeket körültekintően vettél fel. Ezt nem lehet könnyen eltervezni. A képek olyan módon képesek kapcsolódni egymáshoz, amelyre írás közben nem is gondolna az ember. Például van egy portré egy Himba nőről Afrika messzi részén, és a szeméből a Los Angeles-i autópályára vág a jelenet. Imádom, hogy ettől a vágástól úgymond kortárs lesz. Lehetetlen ilyesmit előre eltervezni. Ennek a végén kell kialakulnia, miután megalkottad a filmet.

 

Mikor illesztették hozzá a zenét – a vágás közben vagy után? A Baraka esetében Michael Stearns zenéjével a fejükben állították össze a filmet. Ugyanígy volt a Samsaránál is Michael és Lisa Gerrard zenéjével?

 

Mark Magidson: Ez egy olyan dolog, amiben eltértünk a Barakától, amikoris a zenére vágtuk a képeket. A Samsara esetében Michael, Lisa, és Marcello csak a film vágása után kerültek a képbe. Abszolút hang nélkül vágtuk össze a filmet. Láttak pár kezdeti vágást, de a vágás végeztéig nem készítettek zenei vázlatokat vagy álltak neki a zene megkomponálásának. Elég kemény így összerakni egy filmet, mert ha hang nélkül csinálod, sokkal inkább figyeled, hogy mi passzol össze vizuálisan, mintha zenével csinálnád. A zene megpuhítja a dolgokat és még inkább működik tőle a film. De úgy voltunk vele, ha hangok nélkül is működik, akkor zenével még inkább fog. Lényegében ez így is volt. Kellett egy kis idő a zeneszerzőknek, hogy megtalálják a zenei vonalat hozzá. Kicsit előjön a tyúk és a tojás esete az ív megtalálásakor, ami összeköti a film elejét és végét

és közben minden képsor összekapcsolódik a másikkal. Egyfajta varázslat szabadul fel tőle.

Ron Fricke: Teljes összhangot akartam létrehozni. Hagytam, hogy a képek kövessék egymást és az elején nem is foglalkoztam a zenével vagy a hangokkal. Nagyszerű volt megalkotni, megvágni így egy filmet, majd a végén beépíteni a zenét.

Mark Magidson: A zene megválasztásával arra törekedtünk, hogy a nézőknek legyen lehetőségük arra, hogy hozzáadjanak valamit ahhoz, amit látnak és hogy ne tűnjön úgy, hogy mi mondjuk meg, mit érezzenek. Azt reméljük, hogy azok az emberek, akik látják ezt, kapcsolatot fognak érezni a körülöttük zajló világgal. Kapcsolódnak a saját emberi létünkhöz. Nem jó, ha ezt úgy éred el, hogy korlátok közé szorítod. Ha felveszed a képek mellett a hangot is, akkor a valóságban vagy, viszont ha zenét alkalmazol a képekhez, akkor egy teljesen más világba csöppensz. Mindig erre törekszünk.

 

Volt valami politikai szándék a felvételekben? Nagyon megérintettek a gyárakban, szemétlerakóknál, elhagyatott városrészeken készített felvételek.

 

Mark Magidson: Nem politikai témákat hajkurászunk. Látványilag lenyűgöző, ahogyan az emberek pusztítanak. Nem igazságot akarunk szolgáltatni. Például számos élelmiszer-feldolgozóban teljesen automata módon, gépekkel folyik a munka. Nem arról szól, hogy mi a jó és a mi a rossz, hanem arról, hogy milyen a jelen. Egy pillanatfelvétel a dolgok jelenlegi menetéről. Nem érzem, hogy politikailag állást kellene foglalnunk. Ha mégis azt akarnánk, nem kellene messzire mennünk érte, de akkor az embereket az érzelmi hely helyett egy szellemi helyre juttatod el, nekünk nem ez a célunk ezzel a filmkészítéssel. Mi teljesen mást akarunk elérni.

 

Ron, korábban a „vezetett meditáció” kifejezést használta arra, hogy mi a célja egy olyan filmmel, mint a Samsara. Maga is szokott meditálni?

 

Ron Fricke: Szoktam meditálni, igen. Mindig folyik benned egy belső dialógus arról, hogy mi lesz, ha nem fog összejönni, ha nem fog tetszeni az embereknek – nagyon jó érzés elcsendesíteni kicsit az elmédet. Erről szól a meditáció. Magával ragad egy életérzés. Az agyad feladata hasonlít a szívedéhez: a szíved pumpálja a vért, az agyad pedig gondolatokat fogalmaz meg és ezt a nap 24 órájában tenni fogja, akár akarod, akár nem. Jó és rossz dolgok is megjelennek az elmédben. A tied a döntés joga. Szóval, a meditáció egy jó dolog, ami segít megtalálni a helyes ösvényt.

 

Hol jön be a képbe a „vezetett” rész? Mit remélsz, milyen hatással lesz a Samsara a nézőkre?

 

Ron Fricke: Szerintem a mondandóm lényege szavak nélkül érthető meg a legjobban. Ez egyfajta spirituális küldetés. Úgy is mondhatnánk, hogy mi meghívott vendégek vagyunk egy sárgolyóra, ami az űrben kering. Az élet a házigazda, ő hívott meg ide mindenkit és senkinek sem kérte a beleegyezését. Szeretném valahogyan ezt a nézőpontot továbbvinni. Mindössze 2-3 filmet csináltam eddig. Olyanok, amilyenek. Vannak, akiket inspirálnak, de vannak olyanok is, akiknek feláll tőlük a szőr a hátukon. Ez mindennel így van. Nem gondolom magam nagy mesemondónak, egyszerűen csak úgy érzem, hogy ez a vezetett meditáció, ez a szónélküli forma óriási erővel bír. Olyan hatalmas dolgot képes közvetíteni, amit szavakkal nem tudnál. Például, ha elmész egy képtárba és körbejársz, nézed a szép festményeket és fotókat, egyszerűen magával ragad a látvány. Rendkívül megindít.

 

Rengeteg időbe telt elkészíteni a Samsarát, ettől függetlenül úgy érezték közben, hogy egy filmet csinálnak? Vagy esetleg valami nagyobb dolgot?

 

Ron Fricke: Teljesen őrültnek kell lenned egy ilyen film megalkotásához. Nem lesznek ismerőseid, családod. Öt évet áldoztunk rá az életünkből. Mark szerencsés volt, hogy elhozhatta a családját néhány helyszínre – nagyon sok energiájába telt. Nem tesz jót a kapcsolataidnak. Egy fényképezőgépezetté kell átváltoznod, hogy sikerüljön.

Mark Magidson: Rááldozol az életedből rengeteg időt, aztán a végeredmény egy másfél órás film lesz, amit négy és fél éven keresztül készítettél. Néha elgondolkozik az ember, hogy vajon helyes volt-e, hogy erre fordította az időt. Miközben forgatunk nem vagy mindig felvillanyozva. Korán, hajnali fél 5-kor kelsz, megpróbálod elcsípni a napfelkeltét. A felvétel elkészítéséről szól az egész napod. Mi a téma? Hova teheted a kamerát? A cél, hogy olyan szalagot hozzál vissza, amilyet szerettél volna. Egy olyan mélyreható élményt akarsz adni az embereknek, ami lényegében a te élettapasztalatod megnyilvánulása. Azt reméled, hogy olyan mértékben megérinti az embereket, hogy túllépnek a napi problémáikon és megérzik az élet csodálatos jelenségét. Mint egy pillanatkép világszerte az életről. Attól érzem jól magam, ha kifejezhetem a saját érzéseimet arról, hogy milyen is most élni, annak a kiváltságát, hogy most itt lehetek, bármennyire is nehéz időnként az élet. Azt reméled, hogy az emberek átérzik majd ezt. Maradandó dolgot akarsz magad mögött hagyni.

 

El tudja képzelni, hogy még egyszer végigcsinálja ugyanezt?

 

Mark Magidson: Én nem, ilyen formában nem. De ugyanezt mondtam a Baraka után is. A három film között 57 országban jártunk. Elég volt bizonyos értelemben. Kíváncsi vagyok, Ron mit válaszol erre a kérdésre.

Ron Fricke: Igen, mindenképpen. Valójában nem is egyszer. Már van is a fejemben egy, ami erre a filmre építkezik majd. Mindigis némafilmeket készítettem és ezután is azokat fogok. Remélem, a következőig nem telik el ilyen sok idő.

 

 

És a kérdés: Melyik évben mutatták be a Baraka című filmet?

Címkék: nyereményjáték

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.