HTC One (M8) szubjektív teszt [+videó]
Mire hozzám került tesztelésre a HTC aktuális fémházas csúcstelefonja, már nagyjából mindent megírtak róla, a magyar sajtóbemutató után Hrobert kolléga nálunk is beszámolt az első észrevételeiről. Ennek fényében arra gondoltam, klasszikus teszt helyett inkább a benyomásaimról írnék, milyen volt érdemben használni az év – sokak egybehangzó állítása szerint – eddigi legjobb telefonját; inkább azokról az apróságokról beszélni, amik a gigaherzek, képátlók és pixelszámok mellet gyakran háttérbe szorulnak. A hatást fokozandó egy videós bemutató is készült, ez szintén a használatra, felhasználói élményre összpontosít.
Mindenek előtt leszögezném: a 2014-es One egy veszett gyors telefon. Minden azonnal történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a memória teszi a dolgát, nyugodtan kapcsolgathatunk a megnyitott alkalmazások között (bár a Sense ravaszul csak kilencet tart meg, úgyhogy nem is várhatjuk el tőle, hogy a három napja megnyitott játékunkat is visszatöltse, ahol épp félbehagytuk). A kijelző kiváló, a full HD IPS remek, a Samsung AMOLED-jeihez képest visszafogottan valós színekkel dolgozik. Külön fegyvertény, hogy a fém unibody ellenére is jutott helye a külső SD kártyának, hisz komolyabb használat mellett a 16 GB-s belső SD hamar el fog fogyni, főleg, ha valaki hozzám hasonlóan szeret egy komolyabb zenei könyvtárat és a fél családi fotóalbumot a telefonján hordani – nem is beszélve pár „majd alkalmasint megnézem” filmről. A szoftveres gombokra átállás a tavalyi fura kétgombos rendszerről a One egy komoly formai hibáját orvosolta a lehető legpraktikusabb módon.
Szóval a nagy vonalak szintjén gyakorlatilag minden sarkot lefedtek, nincs nyilvánvaló támadási felület a telefonon – talán csak a különutas kamera, erről később.
Tehát a benyomásaim kétheti használat után:
A külső:
Nagyon szép az acélház, az egész telefon általábon borzasztó elegáns – viszont azon kaptam magam, hogy nem igazán haználom a negylelkűen (és finom utalásféleképpen) hozzá adott szilikon tok nélkül – ugyanis a készülék szelíden lekerekített élei azt is jelentették, hogy hogy a telefon kifejezetten csúszósnak érződik. Bármilyen jó érzés is kézben tartani, már csak a hosszúkás forma és a határozott tömeg miatt is nehéz úgy fogni egy kézben, hogy ne tudjon esetleg elindulni föl vagy lefelé, ha nem markoljuk határozottan. A precíz összeszereléshez képest némi disszonanciát keltett az enyhén lötyögő hangerőgomb. Szóvá akartam azt is tenni, hogy az előlapon az üveg és a felette futó fémes rész között van egy tizedmm-es magasságkülönbség, ami az előlapot simogatva feltűnik (szemre egyáltalán nem), de azóta kiderült, hogy az iPhone 6 meg kitépi a felhasználók szakállát, úgyhogy ahhoz képest nincs itt semmi gond...
A rendszer
Blinkfeed: a honképernyőbe épített Feedly-rokon ott van, nem igazán lehet megkerülni. Magyar tartalom nagyon kevés van benne, lényegében csak az Index, ami azért finoman szólva nem túl változatos kínálat. Cserébe be tud hozni anyagokat a Facebook- és Google Plus csatornánkból és a beállított tévéműsorból is, úgyhogy végeredményben elég eklektikus képet ad (egy Gizmodo és egy Euronews cikk között egy Coelho-idézet meg egy főzőműsor az RTL Klubról). Ennek ellenére azért csak át-átpörgettem amikor kézbevettem a telefont, szóval a célját végülis eléri. Cikkeket megosztani viszont nem tudtam, a linkbe csak a forrás főoldala került be, ami hatalmas fekete pont.
A rendszer témázható, de ez annyiban merül ki, hogy a kiemelési színek más-más palettát kapnak, így többek között a Blinkfeed fejléce és kockái közé becsúszó sávok is – ezek számomra kifejezetten bántó mentazöld, narancs és hasonló felületeket adtak, kizárólag a monokróm téma feketéje volt elviselhető. Ízlés dolga persze, biztos az én gusztusom maradi, és lesz, akinek bejönnek ezek az árnyalatok.
Az viszont kifejezetten kedves húzás a Sense-től, hogy rendszermenűből választhatunk esetleg feltelepített alternatív launchereket – szimpatikus szerénység, ha egy UI nem feltételezi, hogy garantáltan minden felhasználó összes igényét ki tudja elégíteni.
Még egy szó a Sense-ről: hiába az 5 colos kijelző, nem faragtak lejjebb a rendszerelemek arányain – mind az értesítési sáv, mind a HTC billentyűzet rengeteg helyet foglal le a kijelzőből, ami a más UI-khoz szokott szememben kicsit bumfordivá teszi néha a rendszert – bár igaz, hogy nem kell a melléütések miatt aggódni, és egyáltalán nem megszokhatatlan. A HTC billentyűzete amúgy prediktív, és jó vigyázni vele, mert képes átírni a már beírt szavakat is, ha van egy jobb ötlete.
Google-integráció:
Ez is egy nagy piros pont, kellemes meglepetés volt. A HTC azon kevés cégek közé tartozik, ahol megmaradt az UI-ban Google kereső és a Google Aszisztens gyors elérése – bárhol felhúzhatjuk az ujjunkat a kép aljáról és már érkezik is a kereső, egy kis trükkel pedig a 4.4.2-es rendszer alatt már arra is rá lehet beszélni, hogy az „OK, Google” parancs bárhonnan, akár a zárképernyőről is működjön, ha már egyszer bekapcsoltuk a telefont. (A trükk annyiból áll, hogy egyszer rá kell keresni az „Ok Google everywhere” kifejezésre, ez aktiválja az elzárt funkciót – tényleg.)
Vibrátor:
Ez kicsit sokkoló volt: a rezgőmotor gyári beállításán nem lehet változtatni, ezzel pedig a telefon úgy berreg, mint egy kiöregedett szovjet traktor. Kollégáim is szívrohamot kaptak, amikor néha egy-egy értesíés miatt felberregett a kipárnázás nélkül az asztallapon felejtett One.
Tapintós ébresztés:
Nagy fegyvertény, hogy van, bizony 5 coltól fölfelé már nem olyan kézenfekvő megtalálni a bekapcsoló gombot, főleg, ha a gyártó ragaszkodik hozzá, hogy a készülék tetején hagyja azt. Viszont a végeredmény nekem kicsit felemás volt: annak ellenére, hogy több variáns is létezik különböző gesztusokkal párosítva, mindegyik azzal kezdődik, hogy előszőr fel kell emelni a telefont, utána duplát tappintani, vagy valamerre söpörni egyet. Sokszor kaptam magam azon, hogy egy ismeretlen értesés beérkezése után mint a hülye tappintgatom a telefon kijelzőjét, várva a csodát, aztán feleszmélve kicsit megbillentem, majd újra tappintok, hogy megkapja a vélt megmozdítását is a tajvani csoda.
A kamera:
A tavalyiak szellemében az M8 is ultrapixeles kamerát kapott, de bármit is írtak róla a sajtóban, igazán nem láttam komoly problémákat a kamerával – persze az alacsonyabb pixelszám (hagyományos értékek szerint 4 megapixel) miatt zoomolva hamarabb feltűnik az élek homályossága és a tömörítési artifactok, de nem rosszabbak a vonalak mint bármelyik általam használt telefon kamerájában. Azt viszont meg kell hagyni, hogy alacsony fényerő mellett is abszolút kiváló képeket készít, ami otthoni, családi kattintgatáshoz kifejezetten nagy előny. Aki készített már elviselhetetlenül borsós képeket a gyerekeiről a karácsonyfa alatt, tudni fogja, mire gondolok... Szerepel a kamerában kedvencem, a máig ritkaságnak számító gömbpanoráma funkció is, de a HTC megoldásában a Google-éval szemben nem látjuk a menet közben elkészülő fényképelemeket, csak egy piros négyzet vezet bennünket a még le nem fotózott gömbcikkek irányába, ennek köszönhetően pedig sokkal esetlegesebb a végeredmény, hiszen csak a legvégén derül ki, hogyan sikerültek az egyes részletek.
A nagy újdonság, a távolságérzékelős Duo kamera jó játék, de engem igazán nem nyűgözött le: nagyon kevés olyan helyzetet tudok elképzelni, amikor komolyan jól jöhet a használata, a háttért effektekkel elszínező-átrajzoló extrák pedig hamar unalmassá válhatnak (arról nem is beszélve, hogy akadnak kompozíciók, amikor nem sikerül jól a háttér elválasztása, és ilyenkor bzony a duo effektek is elmásznak, pl. a célponunk feje is belekerülhet a satírozott háttérbe). Ez is afféle „jópofa, fel is lehet vele vágni, de nem hiszem, hogy sűrűn használnám” típusú innováció. Viszont legalább nem a rendszer UI erőforrásait zabálja, mint a Samsung szoftveres tweakjei.
Az összélmény:
Ahogy írtam, a One M8 egy veszett jó telefon, apróbb hibái, bár vannak, látványosan eltörpülnek a pozitívumok mellett. Az általános felhasználói élményről pedig csak annyit, hogy amikor próbaképpen a párom kezébe nyomtam (aki megrögzött butatelefon-használó, Galaxy S3-ammal folytatott kapcsolata pedig leginkább az amerikai sitcomok folyton egymást krenkelő párosaiéra emlékeztet) valami olyan szöveggel, hogy „nézd, ilyen egy negyed milliós telefon” (tudom, színpadias túlzás volt, mára már jóval olcsóbban meg lehet kapni), kíváncsian bekapcsolta, nyomkodni kezdte, majd alig akarta visszaadni.
Ért a nyelvünkön.
A készüléket az eMAGtól kaptuk tesztelésre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
András Kriston 2014.10.17. 13:43:25
Laci Illés 2014.10.17. 22:31:17
nottom 2014.10.18. 09:25:18
Darkcomet 2014.10.18. 10:16:51
artifex · http://www.amywinehouse.co.uk/ 2014.10.18. 10:20:07
